1858. december 22-én született Luccában. A zenei pálya választása generációk óta hagyomány volt Puccini családjában. Már az ükapja is a város zeneigazgatója volt, ezt a posztot később utódai is örökölték. Első tanítója atyja volt. Az apa, Michele korai halála (1864) után a hatéves Giacomo nagybátyjánál, F. Maginál részesült zenei képzésben, a luccai konzervatóriumban Angeloni növendékeként.
Hamar ismertséget vívott ki magának orgonajátékával, így családja szegénysége ellenére 1881-83-ig a milánói konzervatóriumban tanulhatott, ahol Antonio Bazzini és Ponchielli zeneszerzés-növendéke volt. 1883-ban nyújtotta be diplomamunkáját, a Capriccio sinfonico című zenekari darabot, amelynek témáit később a Bohéméletben használta fel. Ekkor készült el első operája, a Le Villi is, amellyel részt vett a Sonzogno kiadó által kiírt versenyen. Annak ellenére, hogy nem nyert díjat, a milánói Teatro dal Verme műsorára tűzte a művet, amely sikert aratott. Ennek eredménye lett az a Giulio Ricordival kötött szerződés, amely lehetővé tette, hogy a zeneszerző a továbbiakban csak a komponálásnak élhessen.
Következő operája, az Edgar (1892) nem aratott sikert, az 1893-ban Torinoban bemutatott Manon Lescaut viszont nemzetközi hírnevet hozott Puccininek. A Bohémélet (1896), Tosca (Róma, 1900), Pillangó kisasszony (Milánó, 1904), Nyugat lánya (New York 1910), A fecske (Monte Carlo, 1917), majd a három egyfelvonásos: A köpenyeg (Il Tabarro), Angelica nővér, Gianni Schicchi (New York, 1919) a nemzetközi hírnév és népszerűség olyan magaslatára emelték, mellyel korának egyetlen zeneszerzője sem dicsekedhetett. Puccini 1924-ben súlyos gégerákot kapott, november 29-én hunyt el Brüsszelben.
A komponista utolsó műve, a Turandot kézirata befejezetlen maradt. Az opera utolsó két jelenetét a vázlatok alapján Alfano fejezte be, így mutatták be Milánóban, 1926-ban.
Puccini hatalmas sikerei után főként luccai és viareggiói villájában élt. A századforduló operaközönségének legnagyobb kedvence volt, talán mindenkinél jobban ismerte a színpadi hatás és siker titkát; ez a szövegeinek megválasztásában is érvényesülő biztos teátrális ösztön volt, az ő nagy öröksége, melyet az olasz operaszínpad grandiózus múltja reá hagyott. De Puccini nem mindenben ennek a tradícióknak útját járta: Verdi nagy operaművészetéből inkább a külsőségeket tanulta el, a verismo iskolájából a brutális, sokszor triviális hatások szeretetét hozta magával, viszont sokat és sokfélét tanult a franciáktól: Bizet drámai ökonómiájából, zárt és elasztikus formáitól, Massenet szentimentális lírizmusától, Debussy zenéjének színpompájától és karakterizáló technikájától. Igazi drámai koncentráció Puccininak csak élete végén sikerült, de hatás- és részlettechnikája, újszerű színek, ötletek, ’fogások’, mindenekfelett pedig megvesztegetően gazdag melodikus invenciója már régebbi műveiben is jelentős, vérbeli művész kezére vallanak.

 

 

Menühöz                                                           Tovább