A XIX. századi magyar zenekultúra vezető egyénisége, a verbunkos muzsikára épülő magyar nemzeti opera megteremtője 1810. november 7-én született. Zeneszerző, karmester, zongoraművész és pedagógus, a magyar Himnusz megzenésítője, kiváló sakkozó egy személyben. Muzsikus családból származott, apja tanító és templomi karnagy volt szülővárosában, Gyulán.
 Középiskolát Pozsonyban végzett, zenei tanulmányait Klein Henrik irányította. 1827 táján Kolozsvárott működött, mint zongoratanár. Pesten 1834-ben tűnt fel zongorajátékával, majd a következő évben ugyanitt színházi karmester lett.
Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház zenei vezetőjeként rendkívül sokat tett operai- és hangversenyéletünk fejlődéséért.
Három évvel később az új névvel ellátott Magyar Nemzeti Színház bemutatta első operáját, a Bátori Máriát. Az opera feltűnést keltett szélesen mintázott történelmi tablóival. Kezdettől fogva kereste és megtalálta a módját, hogy az olaszos dallamosságot a verbunkos hagyománnyal, mint nemzeti stílussal egyesítse.
Ifjúkorának fő művét, a Hunyadi Lászlót 1844-ben mutatták be. Az első maradandó értékű magyar opera, mely az 1848 felé haladó Magyarország "politikai dalműve" lett. A "Meghalt a cselszövő" című kórusrészlet a forradalom tömegdala lett, s az operához készült nyitány az első magyar szimfonikus költemény. Fő érdeme - a jó szerkezeten, a jellemek sokrétű ábrázolásán kívül -, hogy az idegen zenei elemekkel szemben biztosítja a magyaros motívumok túlsúlyát. A drámai csúcspontokon többnyire verbunkos zene hangzik fel. Az opera Hunyadi János nándorfehérvári győzelmétől és halálától László lefejezéséig beszéli el az eseményeket.

 Ugyanebben az évben írt zenét Kölcsey Himnuszára. 1853-ban az ő vezetésével alakult meg a Filharmóniai Társaság, amelynek több mint hatvan hangversenyét vezényelte, és számos alkalommal, mint zongoraművész is közreműködött. (Utoljára 1890-ben lépett pódiumra.) Népszínművekhez írt kísérőzenéi mellett — a szabadságharc leverését követő esztendők kényszerű hallgatása után — tovább folytatta operaszerzői munkásságát, amelynek kiemelkedő momentuma a Bánk bán.
Egy teljes évtizedig foglalkoztatta Erkelt a Bánk bán témája. Az opera főhőse a XIII. századi Magyarország történelmi személyisége. 1860 táján új korszak kezdődött hazánkban. Újjáéledt a 48-as szellem, előtérbe kerülhetett a nemzeti kultúra. Így válhatott valóra Erkel álma, 1861-ben végre bemutatták a Bánk bánt a Nemzeti Színházban, aminek alapja Katona József drámája. Az operában a látványosságot, a változatosságot a kóruson kívül népi eredetű táncmotívumok gazdagítják, ez itt a kor kedvelt tánca a csárdás. (Későbbi műveiben: Dózsa György, Brankovics György a magyar énekbeszéd /recitativo/ és kórusdráma kialakítására tesz kísérletet. Újító törekvéseit azonban a közönség nem érti meg. A mester öregkorára magára marad.)

 Az 1875-ben alapított budapesti Zeneakadémia igazgatója és zongoratanára volt. Mint a magyar zenei élet sokoldalúan megbecsült „nagy öregje” hunyt el Budapesten, nyolcvanhárom éves korában, 1893 június 15-én.

A magyar nemzeti opera megteremtésével Erkel széles körű sikert és népszerűséget vívott ki magának (a Hunyadi Lászlót Bécsben és Bukarestben is bemutatták!), a Bánk bán c. operával pedig tovább mélyítette kapcsolatát a közönséggel, amelynek hazafias érzelmeit a mű időszerű politikai mondanivalója egyértelműen meggyőzően fejezte ki. Ezekben a korai operákban a német és olasz romantikus opera formai megoldását és technikai eszközeit alkalmazta. További fejlődése során fokozatosan áttért a zárt számok koncepciójáról a végigkomponált jelenetek szerkesztésére, ez azonban a közönségnél nem talált kellő visszhangot. Ugyanakkor az európai operai köznyelv helyett egyre inkább élt magyaros fordulatokkal, verbunkos-stílusú hangszereléssel, bokázó ritmusokkal (Sarolta, 1862; Dózsa György, 1867; Névtelen hősök, 1880). Brankovics György című operájában (1874) a balkáni népek dallamfordulatait is idézi. Utolsó operáját (István király, 1885.) az újonnan megnyílt budapesti Operaház felavatására szánta, a bemutatóra azonban csak egy évvel az esemény után került sor.

.

Erkel-Kölcsey: Himnusz (vegyes- és gyermekkar, szimf.zenekar)

Bánk bán: Bordal

Bánk bán: nagyária (Simándy József)

Bánk bán: Bánk áriája, Bánk és Tiborc kettőse

Bánk bán: Bánk és Gertrudis kettőse

Hunyadi László: nyitány

Hunyadi László: Palotás

Hunyadi László: La Grange-ária

Hunyadi László: gyászinduló

A A Himnusz megszületése

Bartay András a Nemzeti Színház lelkes igazgatója1844 tavaszán húsz aranyat tűzött ki Kölcsey Himnuszának megzenésítésére.

 Négy évtizeddel később Erkel Ferenc egyszer elbeszélte Gárdonyi Gézának a Himnusz keletkezésének történetét.

- Én nem pályáztam - idézi Gárdonyi Erkel szavait. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán a lakása előtt Bartay. Felhív, és azt mondja odafenn:

- Írtál - e Himnuszt?

- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki effélékben kedve telik.

- Hát ő megírta már?

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap lejár a pályázat.

- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

- Micsoda szándékosság?

- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

- De ha nem is akarok.

- Kell. Nem érted, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyakról szól... hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

Ezt mondta - folytatta Erkel - s ezzel betuszkolt engem egy mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.

- Csináld meg rögtön!

- De bátyám, hova gondol!? Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön...

- Meg kell csinálni!

- Nem lehet. Késő már!

Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: alászolgája!

- Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is lehetne ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok.

És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

"Fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe."

És ott, a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé megvan a Himnusz, amint ma ismeri.

Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség... Elkezdjük... A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy az első zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csiricsári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. 

Az arcok megmerevednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyim lett a dicsőség.

1844. július 2-án történt a Nemzeti Színházban.

A vegyeskari változat kézirata:


     



Menühöz